Amikor belegondoltam a cikk írása előtt, hogyan fogom felépíteni a történetet láttam, hogy a tűzzel kell kezdenem.
Archeológusok vitáznak, hogy mikor tanulta meg az ősember kontrollálni a tüzet, de kb. 1,5 millió évvel ezelőttre tesszük. A tűz kontrollálása még nem elég. Az első „fűtőberendezés” hozzávetőleg 100 000 évvel ezelőtti. Mindössze egy lyuk a tűz felett a barlangban. Ám ez egyértelműen mutatja, hogy szándékosan használni, és hatékonyabbá tenni akarták a tűz erejét. Már korábban is voltak tűzrakó helyek, de a füstöt csak ekkor tájban vezették ki először.
Az őskori tűzrakás után az időben hatalmasat kell ugrani a következő lépcsőfokig. Egészen az ókori Rómáig; i.e. I. században találták fel a padlófűtést. Bővebben is írtunk róla: (cikk linkje)
Ez egy lassú fűtési folyamat volt, és nem kényelmes abból a szempontból, hogy a padló forrósága miatt csak speciális cipőben lehetett bemenni az így felfűtött térbe. Leggyakrabban a fürdőket fűtötték így.
A Római birodalom bukása után ezt a fűtési módot egy időre elfelejtették. Később a középkori kolostoroknál találtak ilyen fűtési rendszerre utaló nyomokat. Ismét az őskori módszereket használták, csak már nem a barlangban raktak tüzet, hanem az otthonaikban. Tüzet raktak a ház közepén. A jobbágyok esetében a ház egyetlen helyiségből állt, a tűznél főztek, ott melegedtek. A füstöt eleinte sehogy nem vezették ki.
Ezekben az időkben, a főúri otthonokban a tüzet a nagyteremben, vagy valamilyen központi helyiségben rakták, szintén középre. Füst volt, és bűz. Ez járt a meleghez.
A 10. század körül a tetőre vágott lyukon át kiengedték a füstöt. Ezen keresztül nem csak a füst távozott, a meleg jórésze is. Viszont legalább beesett rajta az eső, hó.
Épp ezért hamarosan elkezdték befedni a lyukakat, így a füst távozhatott, némi meleg is, de nem esett be a csapadék.
Ezt a takaró elemet felváltotta az ún. füstsátor, ami a kéményre, kandallóra emlékeztet leginkább. A tűzrakás így átkerült a fal mellé. Egyelőre még nem építették körbe, szabadon állt. A füstsátor aztán kürtővé, kéménnyé fejlődött az idők során.
Magyarországon a 13. században jelentek meg a kemencék, amiknek számos fajtáját különböztetjük meg anyaguk és az otthonokban való elhelyezésük szerint. Elsősorban nem fűtésre használták, bár a házon belül épített kemence szükségszerűen melegített is.
A 14.- 15. században elkezdték körbe építeni a tüzet, így még több meleget tudtak megtartani. A falakra ekkoriban szőtteseket aggattak, akár 2°C-ot is javítottak a belső hőmérsékleten így. Vajon tekinthetjük-e ezt a mai hőszigetelés kezdetleges elődjének?
Ezekkel a kezdeti kandallókkal, és a fali szőttesekkel a kinti -15°C-os hidegben bent akár +10-15°C-ot is el lehetett érni. Azért a helyiség távoli sarkaiban így is mindössze 0°C körüli volt a hőmérséklet.
A 16. századi Európában megjelentek a cserépkályhák. Anyaguk eleinte egyszerű égetett cserép volt. a tűztér teljesen körbezárt lett, a cserép jó hőtartó, hatékonyan lehetett fűteni vele. Ám egy házban még így is csak jellemzően egyetlen helyiséget fűtöttek vele.
Hamarosan – Franciaországban- Mázas, festett, díszes cserépkályhákat kezdtek készíteni, ami komoly esztétikai értékkel bírt.
Forrás: riszporoshetkoznapok.hu
Ezek mérete néha egész szobányi volt. Óriási, hőt sugárzó építmények voltak.
A 18. században Amerikában Benjamin Franklin fizikusok tervei alapján feltalálta a ma ismert kályha prototípusát. Öntöttvas szerkezet, labirintus szerű csőrendszerben vezette ki a füstöt az égéstérből, így alig volt hőveszteség a füst átadta a maradék hőt a vasszerkezetnek, ami a szobába sugározta vissza azt.
Tekintsünk át Ázsiába is; Kínában szintén a 18. században úgynevezett ágykályhákat építettek. Ezek ránézésre emelvényhez hasonlítottak, amelyekben a tüzet rendszerint a szomszédos helyiségből táplálták. A kisebbek a fal mentén húzódtak, rajta lehetett pihenni, étkezni, szociális életet élni, mintegy ülő/pihenő alkalmatosság. Ezeknek a neve „kang”, a nagyobb, akár teljes szobát átfedők neve pedig „dikang” volt.
Hasonlóságot vélek felfedezni az ókori hypocaustum technológiájával, annyi a különbség, hogy míg ott a padló alá előre tervezetten építették a fűtésteret, Kínában utólag emelték meg a padlót, vagy annak egy részét ezekkel az ágykályhákkal.
A lakóterek fűtése luxus volt, a gazdag házakban sem fűtöttek minden helyiséget, illetve amikor a ház népe aludni tért, a tűz kialudt, a ház pedig kihűlt. Ezért találták ki a különböző hordozható fűtő eszközöket. Amik a háborúk során is nagy könnyebbséget jelentettek a fronton harcoló katonák életminőségének javításában.
Európában elsőként az ilyen hordozható eszköz a serpenyőre emlékeztető formájú ágymelegítő volt. Ezt a rézből készült eszközt, fa nyéllel, és zárható tetővel látták el. Bele parazsat, és/vagy felforrósított köveket tettek, majd az ágynemű közé helyezték.
Hordozható melegítő eszközöket japánban is használtak, nem a test melegítésére, hanem a teaszertartáshoz. Apró kis kályhaszerű fadoboz volt fémmel bélelve, de némelyik úgy nézett ki, mint egy vastag falú réz kancsó. Ezekben parazsat tároltak, felette melegítették a teavizet. A neve hibachi volt. Napjainkban a Hibachi egy márkanév, asztali faszenes grill, mikrohullámú sütőt gyártanak többek között.
Francia öntött vas, mázas, asztali kályha. Valószínűleg az 1900-as évek legelején készült.
Spanyolországban brasero néven egy nyitott parázstartó eszköz terjedt el, ami leginkább egy lábakra tett, magasabb falú, díszes tálcára emlékeztet. Ezt az asztal alá tették, és terítővel fedték el. Manapság a Brasero szintén márkanév, és nem meglepő módon kerti tűzhelyeket gyárt.
A 19. században voltak forró vízzel töltött kerámia palackokkal melegítették a hölgyek a kezüket a muffban.
Napjainkban pedig már a legtöbb háztartásban valahogyan fűtenek. Használjuk az összes rendelkezésre álló energiaforrást erre a célra. A fás/szenes kályháktól kezdve az olajkályhán át, a gáz és elektromos fűtésekig. Alternatívaként fűtésre alkalmas papír, vagy faforgács téglákat is gyártanak. Sőt, a passzívházakban a fűtés, mint másodlagos hason jelenik meg. Hol vagyunk már a lyukas tetejű barlangoktól?!